Vizuális impulzus
2017. október 14.-én Budapesten jártam, a Néprajzi Múzeumban, ahol megtekintettem a World Press Photo kiállítást. Ez egy független nonprofit szervezet, mely 1955-ben alakult, célja az információ szabad áramlásának támogatása a sajtófotó és a dokumentarista fotográfia népszerűsítésén keresztül. Archívuma már közel 6 évtizede bővül, és fontos része történelmünk vizuális megjelenítésének.
Az évente megrendezett World Press Photo pályázat a világ legjelentősebb sajtófotó versenye, a fotóriporterek és a dokumentarista fotográfusok számára ez a legjelentősebb nemzetközi megmérettetés. A pályázat díjnyertes felvételei egy utazó kiállításon vesznek részt, szeptember-október folyamán az állomás Budapest. Ebben az évben 126 ország 5034 fotóriporterének 80 408 pályázatra beküldött fotójából választotta ki a zsűri a nyertes képeket.
Ez volt a második alkalom, hogy részt vettem a kiállításon, és mindkétszer nagy hatást gyakoroltak rám a képek. Úgy gondolom, hogy a képeket megtekintve a látogató jobban megérti, mi zajlik körülöttünk a világban, toleranciára, empátiára, emberségre nevelnek. A művek között jónéhány teszteli érzékenységünket, tűrőképességünket. A fényképeken nincsenek világsztárok, a nézők tömegét ezúttal a hétköznapi emberek sorsa vonzza. A témák között ismételten felbukkannak a világ olyan kezeletlen kérdései, mint a környezetvédelem, a női és emberi jogok, valamint a háború embertelensége. Olyat is látunk, amit nem szeretnénk, amitől a legszívesebben elfordulnánk és kirekesztenénk az életünkből, mert első pillantásra érezzük, hogy civilizálatlanságunk bemutatása hetekig-hónapokig kísérteni fog minket. Mert egy szívbe markoló pillanat kimerevítése a fotográfián sokkal megrendítőbb, mint a mozgókép a hírekben, ahol a következő percben már újabb és újabb hajmeresztő történetekkel bombáznak minket, időt sem hagyva a téma feldolgozására, a gondolkodásra. Elképesztő még csak belegondolni is, hogy mik zajlanak a világ egyes pontjain, és tudni, hogy vannak olyan elhivatott fényképészek, akik ezeket a dolgokat megörökítik.
Én személy szerint nagyon szeretek fotózni, később komolyabban is szeretnék foglalkozni vele, számomra éppen ezért annyira lenyűgözők a fotók technikai szempontból is. Elkényelmesedett világunkban ez a virtuális sokk időnként szükségszerű, és remélhetőleg sok olyan beszélgetést generál majd a társadalomban, amelyek változtatásra késztetnek. És a változást igénylő dolgok alatt elsősorban nem feltétlenül a politikai vagy egészségügyi gondokat értem – bár ezek is nagyon fontosak -, hanem a kis lépéseket; hogy legyünk megértőek, segítőkészek, és járjunk nyitott szemmel, mert rossz dolgok történnek, de néhányat talán meg tudnánk előzni.
A World Press Photo kísérőkiállítása a „Láthatatlanul” címet kapta. Ez Máté Bence természetfotós képeiből áll, aki ma már a világverseny történetének legeredményesebb fotósa és a 9. legismertebb - Magyarországon élő - magyar külföldön. 2010-ben Londonban, a Árnyjáték című képével elnyerte a természetfotózás Oscar-díjának tartott, "Az év természetfotósa 2010" címet. Számos eredménye mellett nemzetközi hírnevet a különleges kivitelezésű detektívüveges lesek tervezésével szerzett magának. A fotói hihetetlenek, megérdemelnek minden elismerést. A művész olyan momentumokat tud megörökíteni, mint a kolibri szárnycsapásai közben megtörő szivárvány, vagy ahogy egy madár tekintete találkozik a haléval, amit éppen abban a pillanatban nyel le.
Ezeken kívül megtekintettük még a „Bocskor, csizma, paduka” című kiállítást. Ez a tárlat a Néprajzi Múzeum költözését, útra kelését szimbolizálja, valamint bemutatja a lábbelik kulturális sokszínűségét. A különleges anyagban látható ausztrál vérbosszú cipőtől a japán getáig, indiai faszandáltól a gyöngyös hanti női cipőig, sziú mokaszintól a kalocsai mester által készített rózsás női cipőn át a kínai lótuszcipőig közel háromszáz pár lábbeli tekinthető meg.
Boldog vagyok, hogy láthattam ezeket a kiállításokat, maradandó élmény volt, és jövőre is mindenképpen ez lesz az egyik októberi programom.
